Ostromgép

Az első vetőgépet a hagyomány szerint Kr. e. 399-ben Szürakuszai ostroma alatt Dionüsziosz király parancsára alkották meg az egybehívott mesterek. Kezdetben alig különbözött egy hatalmas íjtól, amelynek azonban a megépített faváz, a beépített tekerőkar sokszorosára növelte a teljesítményét. A hagyományos íjak 500 méteresre becsült lőtávolságát további 50-100 méterrel növelte meg a hajítóerő jobb kihasználása mellett. A fejlődés következő lépcsőfokát a torziós vetőgépek bevezetése jelentette. Ezekben a hagyományos íjhúrt szorosan összesodort kenderszálakkal váltották fel. Külsőleg az új torziós szerkezet igen hasonlított elődjéhez, ennek is a vetősín, a hajtókar, a megakasztó- és kioldószerkezet volt a lelke. A megfeszített, hátrahúzott húrok nagy erőt vittek át a vetőgép karjaiba, s elengedésük hozta mozgásba a lövedékeket. Ez tette lehetővé, hogy a nyílvesszőket felváltsák a kőgolyók, amelyek súlya általában 10-30 kg volt, de olykor még a 160 kg-ot is meghaladta. Ezzel már kőfalakat lehetett zúzni, amit a makedón II. Fülöp, majd fia, Nagy Sándor ki is próbált görög és keleti hadjáratai során. Türosz városának 332. évi bevétele az új csodafegyver kitűnőségét igazolta.

A technikát a rómaiak örökölték, akik a lövések pontosságát tökéletesítették a megfeszítés szabályozásával: a közeli célpontokra kevésbé, a távoliakra erősebben kellett hátrahúzni a húrokat. A húrokat bronzfedővel védték a nedvességtől, egy háromlábú, forgatható, kerekekre szerelt állvánnyal pedig a gyors irányváltást érték el. A gépek felállítása és kezelése már ekkor nagy szakértelmet kívánt. Ez professzionális kezelők alkalmazását tette szükségessé, akik az ókori Rómában elsősorban a pénzért alkalmazott rhodosziak közül kerültek ki. A vetőgép egyik késő ókori változata volt a mozgásáról vadszamárnak, onagernek nevezett gépezet, a középkor manganumja, amelynek húrok által megfeszített, felfelé kilengő karját egy kötél elengedésével hozták mozgásba. Ahhoz, hogy hatásosak legyenek kőfalak ellen, legalább 150 méterre kellett megközelíteniük azokat. Kőgolyók mellett nyilakat is lőttek ki. Dorsetnél találtak egy koponyát, amelyet úgy fúrt keresztül egy nyílvessző, hogy meg sem repesztette. Erre csak a nagy erejű, katapultból kilőtt nyílvesszők voltak képesek.

A kora középkorban a legelterjedtebb kővetők az ún. trebuchet-k (trebuchia, trabucetae) voltak. Az elnevezés a sokszor háromlábú favázra vagy a három gerendából kiképzett billenőkarra utalhat. Ez a Kínában kifejlesztett típus kelet felől érte el Európát. Az egykarú szerkezet csapórúdját a kisebbek esetében 5:1, a nagyobbak esetében 2:1 arányban helyezték a keresztrúdra, a rövidebb végéről kötelek lógtak le, a hosszabb végén pedig egy hurokba, parittyába helyezték a lövedéket. A lelógó köteleket a kiszolgáló személyzet, 40-150 fő húzta és feszítette meg, hogy aztán azokat elengedve "tüzeljenek". A szerkezet egy 50-60 kg-os lövedéket viszonylag lapos pályán 80-140 méterre is elvetett. A kutatók véleménye mindenesetre megoszlik arról, hogy a fegyvert csak a keresztes háborúk során ismerték meg a nyugatiak, vagy pedig már azt megelőzően hadrendbe állították. Nem tudható, hogy a vetőgépek melyik fajtáját vetették be a 6. század végén az avarok és szlávok Thesszaloniki ostromakor vagy a frankok Párizs 885-886. évi, vikingek elleni védelmekor. Az azonban kétségtelen, hogy a keresztény seregek Lisszabon ostromakor 1147-ben két ilyen típusú vetőgépet használtak, melyeknek 100 ember feszítette meg az emelőkarját. A tüzelés hatékonysága és pontossága azonban nagyban függött a nagyszámú kisegítő személyzet gyakorlottságától és összeszokottságától.

Ezen a problémán segítettek a 12. századtól alkalmazott ellensúlyos vetőgépekkel, amelyeknél a többnyire kövekből kialakított ellensúlyt egy felhúzószerkezet hozta mozgásba. Nemcsak pontosabbá, hanem nagyobb teljesítményűvé is vált a tüzelés, 45-90 kilogrammos lövedékeket 250- 300 méterre is ki tudtak lőni. Régészeti kutatások során találtak már 2 méter átmérőjű, 230 kilogramm súlyú márványlövedékeket is. A szentföldi harcokban a mohamedánok is előszeretettel alkalmazták e szerkezeteket, az utolsó szárazföldi keresztény erősség, Akkon 1291. évi ostromakor 92 ilyen ostromgépet használtak. A vetőgépeknek ez a formája érte meg a tűzfegyverek korát.

Az átmeneti korszak, a 14-15. század hadmérnökei, feltalálói - Conrad Kyeser, Mariano Jacopo di Taccola vagy Roberto Valturio - ezt a típust rajzolták le kézirataikban. Jellemző, hogy a korai hadmérnöki kéziratok a vetőgépeket és a tűzfegyvereket egyforma érdeklődéssel és figyelemmel tárgyalták, s az előbbiek tökéletesítésében is nagy fantáziát láttak. Az ellensúlyos vetőgépek a kezdetben pontatlan és megbízhatatlan tűzfegyvereknek sokáig valós alternatíváját kínálták. A 13. századra a hozzáértő mesterek kiváló eredményeket értek el e fegyverekkel. I. Edward angol király az Edinburgh melletti Holyrood apátság ostromakor 3 vetőgépből három nap alatt 158 kőgolyót lőtt ki, Stirling ostromakor 13 gépből 600 lövedéket vetett a vár falaira, s mindkét helyen rövid időn belül megtörte a védők ellenállását.

A korszerű vetőgépek elterjedéséhez a várépítészetben bekövetkezett változások - a soktornyos, egyre bonyolultabb védőművekkel felszerelt 13. századi kővárak kifejlődése - is hozzájárultak. A védő- és támadótechnika - a technikai fejlődés szokott ritmusa szerint - egymás nyomában járt, s az új védőrendszerek leküzdésére az ellensúlyos vetőgépek ígéretes lehetőséget kínáltak. A rigai öböl partján élő livónok történetírója, Henrik írja Krónikájában, hogy a nyugat-európai haditechnikai fejlődéssel lépést tartani akaró livónok ugyanolyan tudatosan igyekeztek a németektől eltanulni a kővárak építésének technikáját, mint a kővetők, számszeríjak használatáét. Az adaptáció sikertelen is lehetett: 1206-ban például az oroszok szintén megpróbálkoztak a németek példáját követve egy kis kővető építésével, de mivel nem voltak a szerkezetek építéséhez szükséges ismeretek birtokában, a kövek visszafelé, az ellenkező irányba hullottak le, saját embereiket sebesítve meg.

Feljegyezték, hogy nemcsak kőgolyókat vagy sziklákat lőttek ki, hanem gyújtóanyagokat, betegséget okozó bomló állatokat vagy éppen emberi testrészeket, hogy ezáltal is demoralizálják a védőket. Schwanau 1322. évi ostromakor a strassburgi ostromlók 48 hadifoglyukat gyilkolták le, majd testrészeiket vetőgépekkel juttatták be a városba. I. Edward angol király Edinburgh-nál ólmot lőtt ki, "elviselhetetlen fémesőt" bocsátva a védőkre, 1151-ben Anjou ura görögtűzzel teli edényeket kilőve gyújtotta fel az ellenfél állásait.

A vetőgépeket készítő mestereket ingeniatoroknak, machinatoroknak nevezték, akiknek egyaránt érteniük kellett a gépezetek összeszereléséhez, az ácsmunkához, a feszítőhúrok elhelyezéséhez, a célzáshoz, s ha a védelemben vettek részt, a falak erődítéséhez. Sokoldalú ezermesterek lehettek, akik az erdőben a fák - többnyire kemény tölgy és hajlékony fenyő - kiválasztásától a győzelem kivívásáig felelősek voltak a gépezet működésért. Nem véletlen, hogy a kora újkori mérnök szó is az ingeniator elnevezésből származik. Szakértelmükre annál is inkább szükség volt, mivel e monstrumokat általában a helyszínen szerelték össze. Megbecsülésüket mutatja, hogy egy francia mérnököt 1254-ben érdemeiért lovaggá ütöttek, ami akkor ritkaságnak számított. II. Frigyes német-római császár viszont fogságban tartotta "mesterét", hogy az ne fecseghesse ki titkait. Az ostromok során az ellenfél kedvelt célpontjai voltak a mérnökök, hiszen haláluk lényegesen meggyengíthette a szemben álló fél tüzérségét, hátráltathatta a megsérült eszközök kijavítását.

1890-ben a csodával határos módon találtak egy vetőgépet egy kelet-poroszországi templom alatt, de nem konzerválták, így hamarosan tönkrement. E szerkezetek az utókor számára akkor váltak igazán életszerűvé, amikor az egykori ábrázolások nyomán újra megépítették őket. Ezzel megpróbálkozott a tüzérség iránt rendkívüli módon érdeklődő III. Napóleon is, majd napjainkban, 1989-ben építettek ún. trebuchet típusú kővetőt Dániában. A dán kővető 120 alkalommal tüzelt igen nagy pontosággal egy 6x6 méteres négyzetre. 15 kg-os lövedékkel 168 méterre lőtt, amit az ellensúly minden 500 kg-os növelése 30 méterrel toldott meg. 50 kg-os lövedékhez 2000 kg ellensúlyra volt szükség, amit 4000 kg-ig lehetett növelni.

Nagy szakértelem kellett ahhoz, hogy a kezelő pontosan tudja, mekkora súlyú lövedék és ellensúly kombinációjára, milyen hosszú parittyára van szükség a kívánt célpont eléréséhez. A rekonstrukció során derült fény a középkori mesterek ügyességére és találékonyságára. Előre el kellett készíteniük a különböző súlyú lövedékeket, a javításhoz szükséges alkatrészeket, s a gépeket minden új helyszínen be kellett lőniük. Az építéshez hatalmas mennyiségű - 40 köbméternyi - nagyméretű gerendára volt szükség. A kővetők szállítása azonban legalább akkora gondot jelentett, mint később az óriáságyúk mozgatása: Angliában a 14. században vontatás esetén 20-60 ökröt is befogtak eléjük.

Magyarországi ostromgépek:

A mechanikus vetőgépek magyarországi története sajnos megíratlan. Ezt részben a régészeti leletek hiánya magyarázza, ami érthető, hiszen e szerkezetek szerves anyagból készültek, illetve szétszedhetők voltak. A forrásokban felbukkanó gépezetek kifejezés alatt éppúgy érthették az ostromtornyokat, ostromfedeleket, mint a faltörő kosokat. Különösen a szintén ballistának nevezett számszeríjaktól problémás a különbségtétel. Kőgolyók használata esetén pedig a latin szóhasználatban még az ágyúktól is nehéz elkülöníteni a kővetőket, amit a humanista történetírók, például Bonfini klasszicizáló szóhasználata csak tovább nehezít.

A magyar Krónika 11. századi részében említenek először kővetőt, manganumot, de a leírás sajnos nem ostrom közben mutatja be. Ez minden bizonnyal még egy torziós technikájú szerkezet lehetett. A Krónika azután több helyen, így Attila hun király seregében Aquileia ostromakor, a Szent Lászlóval foglalkozó fejezetben Nándorfehérvár ostromakor, majd II. István idejében a bizánciak használatában tesz említést róluk. Sejthetően nemcsak az európai szóhasználat irodalmi átvételével van dolgunk, hanem a korabeli, 12. századi magyarországi gyakorlatra is következtethetünk ebből.

A magyarokkal szemben a tatárok is bevettek kővetőt a muhi csatában, a Sajó folyó hídjánál, amivel jócskán hozzájárultak a magyar vereség előkészítéséhez. A muhi csatáról tudósító, Spalatói Tamás leírja Kálmán hercegnek a hídfőnél a tatárok felett aratott sikerét, majd így folytatja: "A magyarokat tehát a diadalmas esemény igen nagy örömmel töltötte el, s mintha már kivívták volna a végső győzelmet, lerakták fegyvereiket, és egész éjjel mivel sem törődve aludtak. A tatárok azonban a hídfőre hét hadigépet állítottak, s a magyarok őreit jó messzire elűzték, mert hatalmas köveket dobáltak feléjük, meg a nyílvesszők is állandóan záporoztak rájuk." A mongolok közvetlen keleti hatásra sajátították el az ellensúlyos gépezetek kezelését, s hadjárataikkal nagyban hozzájárultak azok európai terjedéséhez. Feljegyezték, hogy magyarországi hadjáratukat megelőzően, 1239-ben Csernyigovra akkora köveket lőttek ki, hogy négy ember alig bírta felemelni azokat.

A 13. századtól, különösen a kővárak építésekor az új típusú kővetők is népszerűvé válhattak, amit a szoros osztrák-magyar, illetve morva-magyar harci érintkezések szintén elősegíthettek. A magyar források sűrűn említenek várostromok során elszenvedett, kődobás okozta sérüléseket, de ezekből - kivéve, ha a kövek folyamatos záporáról (pl. 1273, Győr) írnak - nehéz minden kétséget kizáróan kővetőkre következtetni. Kezdetben az áldozatok szerepeltek az oklevelek érdemeket felsoroló soraiban, tehát azok, akiket a lövedékek eltaláltak. Hosszabb időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nem lovagias fegyverek kezelői is feltűnjenek az oklevelekben, éppúgy, mint a számszeríjászok vagy majd a tűzmesterek esetében.

Külföldi forrás emlékezik meg a cseh Ottokár 1271. és 1273. évi magyarországi várostromai során alkalmazott hadigépekről vagy Albert osztrák herceg gépeiről Mosonmagyaróvár ostromakor. Zsoldos Attila a budai káptalan 1303. évi oklevelében találta meg a királyi hadigépek német származású kezelőjének, egy bizonyos Eglolfus Teutonicusnak a nevét, akinek a Csepel-szigeten volt birtoka. Pár évvel később jobbágyok panaszkodtak Csák Mátéra, aki ostromgépeit vontattatta velük egyik vártól a másikig.

A 13. század végi adatok feltűnésében szerepe lehetett annak, hogy a magyar király saját országában is nemegyszer kényszerült a pártütők, lázadók várainak ostromára, ami bizony sokszor eredménytelennek bizonyult. Egy-egy erősség sikeres védelme - mint például amikor 1264-65-ben IV. Béla ellenében az ifjabb király, István herceg hosszú hónapokon keresztül kitartott a Brassó környéki Feketehalom várában - az egész hadjárat kimenetelét, sőt az ország jövőjét is eldönthette. Az Anjou-királyok alatt, 1347-ben a krónikások ismét megörökítették a hadigépek emlékét a magyar seregben. 1356-57-ben Trevisónál a városfalakról felgyújtották a magyarok gépezeteit, amelyek között az ostromtornyok mellett vetőgépek is lehettek. Feljegyezték, hogy a nikápolyi hadjárat alatt, 1396-ban az al-dunai erősségek ostroma közben a keresztény sereg használt vetőgépeket. Mivel e vetőgépeket a Nyugat-Európából érkező lovagok segédcsapatai nem hozhatták magukkal, s a sereg hadieszközökkel való ellátása a magyar félre hárult, azok nagy valószínűséggel Magyarországról származtak. 1412-ben, velencei háborúi során Zsigmond király megparancsolta friauli híveinek, hogy seregét lássák el lovakkal, fegyverekkel, hadigépekkel, ágyúkkal, kocsikkal, létrákkal és egyéb eszközökkel. Mátyás uralkodása alatt többször említenek a források vetőgépeket, melyeket Bécs ostromakor is bevetettek.

A vetőgépeket ostrom esetén hadieszközök egész sora egészítette ki. A falakat faltörő kosokkal bontották meg, a falak megközelítését segítette a katonák feje fölé tartott tetőzet vagy az emberi erővel a falak közelébe kerekeken eljuttatott ostromtorony. Ez nemcsak a védelmet szolgálta, hanem onnan lőhették számszeríjjal, vetőgépekkel a várat, illetve a benne több szinten elhelyezett létrákon védve juthattak fel a falakra, mint Konstantinápoly 1453. évi ostromakor a támadó török gyalogosok. Szállítása a nagy kővetőkhöz és ágyúkhoz hasonlóan igen problémás volt, 1287-ben Walesben egy tornyot 40-60 ökör vont, s 20 lovas és 450 gyalogos alkotta a kíséretet, a százéves háborúban egy szétszedett tornyot 26 szekéren szállítottak. A védőknek jó esélyei voltak, hogy a tornyokat felgyújtsák, kőzáporral megroppantsák, de legalábbis lehetetlenné tegyék az onnan való tüzelést. Ez ellen úgy lehetett védekezni, hogy a torony felső szintjét földdel szórták le vagy nedves állatbőrökkel borították.

Az első ágyúk

A tornyok építése nagy felkészültséget és még több pénzt igényelt - nem véletlen, hogy hazai forrásokban ritkán fordul elő. Zsigmond király 1413-ban Stibor erdélyi vajdának küldött levelében jegyzi meg, hogy a magyarok által ostromlott Dévény várával szemben nem szükséges ostromtornyokat építeni, mivel a Budán lévő nagy ágyút odaviteti, s az majd könnyen elbánik a védőkkel. Ezek az ágyúk azonban már átvezetnek a tűzfegyverek korába, amely az ostromtechnikát alapjaiban formálta át és forradalmasította a 15. század végére. Ám e kezdetleges ágyúk még sokáig nem tudták feledtetni a vetőgépeket. Erről tanúskodik Mátyás király 1481. március 10-én Otrantó város török elfoglalásának hírére írott levele, amelyben a város visszafoglalásához magyar segítséget ígért Nápolynak:

"Tanácsunk az, hogy a város ostromához nagyobb méretű vetőgépeket kell odavitetni, hogy azzal támadják a körbezárt védőket. Nekünk nyolc ilyen gépünk van Zenggben, amelyeket, ha szeretné, szívesen odaküldünk, amikor csak Felsége kérni fogja azt tőlünk. A vetőgépekkel az ezekhez a hadigépekhez szükséges parittyákat és egyéb kellékeket is elküldjük. Véleményünk szerint ezek a város ostromához inkább alkalmasak, mint akármilyen ágyú, különösen ha a város olyannyira kőből épült. Ugyanis a felülről lehulló kövek többeket pusztítanak el, mintha ágyúból lőtték volna ki azokat, és kevesebbe is kerülnek, mint a drága lőpor. A vetőgépekhez nincs másra szükség, csak kövekre, s a kővetésben egy vetőgép három ágyúval felér."

Felhasznált irodalom:
Dr. Veszprémy László cikke

forrás: tortenelemclub.hu