Pár gondolat a vitézekről
Csapatunk 2011 nyarán állt össze, azzal a céllal, hogy Gönc város lelkes fiataljai által megrendezni szándékozott I. Aba Amadé Napokon egy helyiekből álló „brigád” legyen az, amelyik segítséget nyújt a szervezőknek, és a rendezvény egyik fő gerince legyen a bemutatójával és az egész napon átívelő interaktív történelmi játékban való szereplésével.
Akkoriban nem volt igazán irányvonal, szerettünk volna segíteni gönci barátainknak, valamint fontosnak tartottunk, hogy az Abaújvári Várfesztivál mellet legyen még egy hasonló jellegű rendezvénye régiónknak. Eleink előtt akartunk tisztelegni azzal, hogy ha ügyetlenül is, nem teljesen korhű öltözetben, kevés tudással, de teszünk valamit emlékük ápolásáért és fenntartásáért.
Volt egy nagyszerű mesterünk, aki vállalta, hogy csapatot farag belőlünk és megtanít minket a baranta nevű harcművészet alapjaira. Társaságunk nagyon vegyes volt, szedett-vetett, sok kezdővel, akiknek korábban semmilyen tapasztalatuk sem volt a katonai hagyományőrzés világából.
Először még történelmi korszakban sem helyeztük el magunkat, csak huzamosabb idő után kezdett körvonalazódni, majd egyre szűkülni az időintervallum. Sokat jelentett számunkra az a segítség és tapasztalati tudás, amit a környékbeli „veterán” hagyományőrző csapatok tagjaitól kaptunk. A Sátorelő Íjász Klub és Ketel Magyarjainak tagjai között az első perctől fogva otthon érezhettük magunkat, sokat tanulhattunk tőlük. A Hernád Völgye Őrzőivel való összeforrásunk pedig a fentieken túl egy nagyon komoly előrelépést jelentett számunkra.
Ám még mindig nem vagyunk igazi csapat, összetartó közösség. Rengeteg a hibánk, nagyok a hiányosságaink tárgyi eszközök, lexikális és gyakorlati tudás terén. Sokszor nagyon nehéz kiállítani egy csoportot, amikor beérkezik egy felkérés, sőt van, amikor nem is sikerül. Ám, ha olykor nagyon kevesen maradunk is, úgy érezzük, tovább kell csinálnunk, nem lehet, nem szabad feladnunk.
Abaúji várvitézének lenni nem azt jelenti, hogy felöltözünk „szép ruhába” és kiállunk a nagyközönség elé „ősmagyart” játszani. Ez ennél sokkal több és jóval elvontabb dolog. Aki csak lélekben van velünk, aki segít beszereznünk, elkészítenünk néhány felszerelési tárgyat, aki segít tanulnunk, szerveznünk, közösséget építenünk, az is ugyanúgy vitéz, csak az ő munkája másban nyilvánul meg.
Persze főként olyan emberekre van szükségünk, akik csatlakoznak hozzánk, járják velünk az országot, magukra öltik a ruhákat, kézbe veszik és forgatják a fegyvereket. Ha egy rendezvény erejéig, hát addig is, de erősítik sorainkat, bekapcsolódnak a közös munkába.
Ha e sorok olvasói között van olyan személy, aki szívesen kipróbálná magát a vitézek között, bátran jelentkezhet. Nem kell megijedi, nem dobunk senkit a mélyvízbe, nem kockáztatjuk testi épségét, nem küldjük a csata forgatagának közepébe. Azt a keveset, amit mi tudunk, megpróbáljuk átadni, hogy bekapcsolódhasson a közösségbe. Mindenki megtalálja idővel a helyét. Kell kardforgató, de íjász, fegyverhordozó és pusztán „táborlakó” is. Egy felvonulás vagy egy tábori életkép bemutatása erejéig bárki „hadra fogható”, legyen az idős, fiatal, férfi avagy nő.
A lényeg a közösség. A közösség mindenek előtt.
Mestellér János
2012 júniusa
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
