Innentől kezdett bonyolódni a dolog, ugyanis a durva anyagból egyenletesre munkált huzalt kellett csinálni. Ennek több módja is létezett. Az egyik, hogy szálanként egyenletesre kalapálták, amíg tökéletes formát nem kaptak (Nem nehéz kitalálni, hogy ez a legnehezebb módszer.).

A másik, hogy két szilárd felület között addig hengergették és sodorták a drótot, mint nagyi a tésztát, amíg tökéletes nem lett. Azonban ennél is praktikusabb a középkori Európában legjobban elterjedt módszer: egy nagyon kemény fém lapba csökkenő méretű lyukakat fúrtak. A mester először a legnagyobb lyukon, majd fokozatosan az egyre kisebbeken keresztül húzta végig a drótot, amíg el nem érte az optimális átmérőt. A legtöbb láncing alapanyaga így készült. Az elkészült drótot egyenletesen és szorosan feltekerték egy rúdra, végül egy hosszanti vonalon végigvágták. Így kapták meg a láncszemeket. Egy-egy inghez több műhelyből egyszerre hozatták a szemeket, hogy meggyorsítsák az összeillesztés folyamatát.

Összeillesztéskor a szemeket három módon kapcsolhatták össze: hegesztéssel, kapcsolással, és szegecseléssel. Az egyszerű összehajtást tömegesen csak a kelták alkalmazták, később egyáltalán nem volt jellemző. (Ez rossz hír minden kényelmes hagyományőrzőnek.) A római és népvándorlás kori ingek vegyesen hegesztéssel és szegecseléssel is készültek (egyetlen ingen belül is váltogatták a módszert). A legtartósabb és legjobb eljárásnak természetesen a szegecselés számított.

A jó láncing elkészítése igazi mestermunkának számított. Ha jól összeállították a láncszövetet, még akkor is rengeteg mindenre kellett figyelnie a készítő mesternek. Ha túl bőre sikeredett az ing, akkor lötyögött az emberen, és a lengő súly akadályozta a mozdulatokban. Ha túl szűk lett, az még rosszabb volt, hiszen az mozogni is alig engedte a harcost. A kutatások szerint egyetlen rövid ujjú ing 40.000 szemből állt, és előállítása (a szemek készítése nélkül) több mint 1000 órát vett igénybe.

Egy átlag láncing körülbelül 9-11kg közt mozgott, tehát súlyában kényelmesen egy váll, torok, és ágyék védelemmel ellátott modern kerámia/kevlár betétes golyóálló mellény súlyában volt.

Amitől megvéd

A láncing működésének az az elve, hogy ha erőbehatás ér egy szemet, akkor az megrántja a körülötte lévőket, azok pedig a körülöttük lévőket és így tovább, amíg el nem nyelik az energiát. Ezért sem szabad az ingnek túl passzentosnak lennie, mivel így nem képesek a szemek elmozdulni. A jó láncing a legtöbb fegyver ellen képes volt védelmet nyújtani. A vágások, gyengébb döfések, ütések és legtöbb esetben a nyíllövések ellen (a nyilak sokszor kis energiával, ívelten estek a harcosra) is oltalmat jelentett. Igazi veszélyt a közeli nyíllövések, erős lándzsadöfések és nagy zúzófegyverekkel történő csapások jelentették. Különösen kínos lehetett, ha olyan helyen találták el a páncél viselőjét, ahol kevésbé tudott összerándulni a láncszövet (pl. a nyakszirt, kulccsont, szegycsont, térd). A tapasztalt harcosok mindig ilyen helyekre támadtak.

A legkomolyabb fenyegetést végül a számszeríj elterjedése hozta meg. Ez olyan félelmetes lőfegyver volt, hogy az 1139-es zsinaton már egyházi átokkal fenyegették meg azt, aki keresztények ellen használta.  A rendeletet később a Német-Római Császárság területén uralkodói rendelettel is megerősítették. A számszeríj ereje ellen végül csak egy ellenszert találtak: megfelelő erősségű fémlapokat erősítettek a láncingekre. Ez végül elhozta a lemezvértek korát.

Koraközépkor

A korai időkben a láncing csak az elit harcos fegyverzetének lehetett a része. Az előállítás bonyolultsága miatt az áruk az elképesztően drága és az „épp hogy elő tudom teremteni a rávalót”- között mozgott. A ripuári frankok törvénykönyvében (VII. század) a láncing a harcos legdrágább felszerelési tárgyaként szerepel. Sokszor annyira nagy becsben tartották, hogy még nevet is adtak neki. Harald Hardrada norvég király (XI. század) „Emmának” hívta láncvértjét.

Ezekben az időkben hosszú és rövid ujjú láncingeket egyaránt használtak a Bayeuxi szőnyeg tanulsága szerint. A szőnyeg ábrázolásán a néhány normann láncingen van egy téglalap alakú forma, ami az állat védő elölről felcsatolható „maszk” lehetett. A másik érdekesség, hogy a normann ingek szegélyeit egy bőrcsíkkal zárták le, valószínűleg a bőr és a ruházat védelmére. Ez világosan látszik a kárpit képein, ahol a szolgák rúdon viszik a láncingeket.

Keresztesek kora

A XII.-XIII. században a láncingek abszolút fénykorukat élték. A harcosok teste a kesztyűtől kiindulva a teljes fejet borító lánccsuklyán és láncmaszkon át a láncharisnyáig mindenhol védve volt. A lánccsuklyát sok helyen „magában”, sisak nélkül is viselték. Ekkoriban vált divattá a láncvért fölé díszes, címmerrel hímzett általvetőket húzni.

A lovagokat természetesen mindenhova elkísérték fegyverhordozóik, akik az uraik páncélját karbantartották. Mivel a láncinget nem lehet olyan kényelmesen lecsiszolni, mint egy lemezvértet, ezért fokozottan figyeltek rá, hogy a tároláskor ne érhesse nedvesség. Egy olajjal bőségesen kikent bőrzsákban kis helyen, tökéletesen védve lehetett tárolni a láncinget. Ha az esőtől, ujjlenyomattól, vértől mégis korrodálni kezdett az anyag, akkor egy durva homokkal és kavicsokkal félig töltött hordóba tették, és addig görgették, amíg tisztára nem csiszolódott.

Láncing a lemezvért korában

A XIV. és XV. század már megjelentek a különböző lemez kiegészítések és a teljes lemezvértek is, melyek a szúrások és nyíllövések ellen is sokkal nagyobb védelmet nyújtottak. Ez viszont nem jelenti, hogy minden harcos szögre akasztotta volna a nagypapa láncingét, hogy új, csillogó lemezvértet vásároljon magának. Az új vértezeteket csak az előkelők és a drága pénzen bérelt nyugati zsoldosok engedhették meg maguknak.

A gyalogság egy jó része, az egyszerűbb harcosok és a huszárok még mindig láncvértben harcoltak. Sokszor még a módosabb katonák is sokszor „csak” láncvértben harcoltak. Ezt jól mutatja Kinizs Pál kapitány ránk maradt láncinge és csuklyája is. Sőt, több ábrázoláson látható, hogy a nehézvértesek a láncing fölé, és nem helyette veszik fel a lemezvértet.

Törökkor

Miután mohácsnál a magyar lovagok megtették utolsó klasszikus - ám sajnos sikertelen – nehézlovas rohamukat, és szinte kivétel nélkül a csatatéren pusztultak, országunkban véget is ért a nagy lemezvértek kora. Nem volt aki kifizesse, nem volt aki felvegye, és főleg nem volt lehetőség hol használni őket. A nagy mezei ütközetek kora ugyanis lejárt, és megkezdődött a portyák és várháborúk kora. Ez lehetőséget adott rá, hogy egy huszárvirtusnyi időre még visszatérjenek a láncingek.

A portyákon a török könnyűlovasokkal a magyar huszárok gyakran láncingben vették fel a harcot, mivel ellenfeleik is ezeket a könnyű, praktikus vérteket hordták. A láncvértek használatának csak a tűzfegyverek tömeges terjedése vetett véget, amikor a katonák kénytelenek voltak belátni, hogy „az ellen nem véd…”.

A láncingek több évezreden keresztül uralták a világ csatatereit. Értékes, komoly szaktudással készített vértezetek voltak, és harcosok millióinak életét védtek. Szerencsére az áruk mára jócskán csökkent, így nem csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy ilyen remek vértjük legyen. Reméljük, a jövőben minél több hagyományőrző harcos felszerelésének lesz megbecsült darabja a jól elkészített, megfelelő súlyú, szegecselt láncing.

Forrás:
Dr. Töll László- A harci vértezetek története

átvéve: http://www.bansaghipancel.hu/hu/panceltortenet/lancingek